Amikor először mentem bemutatkozni a proszektúrára, mindenki épp a boncteremben volt, ahova egyből beinvitáltak. Kedélyes beszélgetés 2 kibontott hulla felett. A fejem sem mertem megmozdítani, tuti biztos voltam benne, ha kicsit is kilendülök a biztos előre meredésből, akkor menten a. hányok, b. elájulok, c. a kettő tetszés szerinti kombinációja. Ezek után kezdtem rimánkodni, hogy megússzam a hullaházi turnét, mondván, Magyarországon úgysem fogják engedni a dokik, hogy hulla közelébe kerüljek, az az ő drágaszáguk, nekem max csontok jutnak. Nemaddiga, ha már itt vagy hullázni is fogsz, nem lesz gond, kibírod, mindenki kibírja. Nem, én nem fogom. Aztán nagy levegő, najó, ha mindenki megtette, akkor valahogy majd én is ki fogom bírni. Az első 5 perc a nehéz, a többi nem gond, az már sétagalopp. Amíg megszokja az ember a szagokat... néha, amikor később is megcsapott némi szag, akkor kicsit megtántorodtam, de 2 nagy levegővétellel egyenesbe jöttem simán. Az is sokat segített, hogy Dr. C., a lengyel patológus folyamatosan sztorizott. Az elején megnézett, "á, te nem fogsz elájulni", majd a végén levette a maszkom, "mutasd a színed, okéjólvan, minden rendben, nem megmondtam, hogy nem fogsz elájulni?". A boncolás közben meg be nem állt a szája, amikor épp nem tanított, hogy mi micsoda, mi tér el a normálistól, hogyan és miért, akkor virgoncan szövegelt. Az itteni kishölgyek ki is vannak borulva tőle, hogy milyen huncut/perverz. Pedig csak káejrópai. Én jókat röhögtem rajta, de az amerikai 24 éves fapinák nem nagyon veszik a humorát. Sokszor már én sem mertem nevetni rajta, csak a számat harapdáltam, annyira vicces/gázos volt a jótanulójósportoló cunci riadt arcát látni (persze az még viccesebbé tette az egészet, hogy a kövült mosolyt még ez sem tudta letörölni az arcáról, hófehér fog mind a 32 ki, de inkább vicsor már az, mint mosoly). Plussz Dr. C. kb hentes jelleggel boncolt. Borzasztó profin és pontosan, de nem volt érdemes közel hajolni hozzá, vagy a hullához, mert spriccolt a vér a műszereiről mindenfelé. Az elején kérdezték is, kivel boncolsz, mondom kivel, "na, akkor tegyél szemüveget is, kelleni fog, scrubsra meg húzzál műanyag köpenyt (tokától bokáig takar), az is kellhet". Kellett. Nem a cizellált lelkű patológus, annyi szent. A lelki résztől is féltem, hogy fogom tudni feldolgozni, de Dr. C. ezt is leegyszerűsítette: Nekik már semmi sem fáj, nem szenvednek, nem fognak felülni, hogy ezt most már ne csináld. Anyukák, most ne olvassanak: az első bébi sem ütött ki, pedig attól különösen féltem. Nem akartam odamenni megnézni, épp nem boncolták, csak a segéd mosdatta, de persze odarángattak, "ezt is látnod kell, úgyis". Pont olyan volt, mint egy játékbaba. El lehet vonatkoztatni, és gondolom épp ez a lényeg.
Második nap egy női patológushoz kerültem, aki ráadásul a hullaházi részleg vezetője. Korábban Lenke néni volt (ABC-ben eladó), aztán vagy 15 éve rájött, hogy tanulna kicsit és így lett belőle ami lett. Végig mosolyogva boncolt, dúdolgatott, ha valami különösen érdekes részhez ért, még szélesebben mosolygott, I like it, I like it... Elég érdekes esetet kaptam vele, egy srác főbelőtte magát, mert az asszonya válni akart. Megdöbbentő tények: 1. a pisztolygolyó meglepően súlyos; 2. a koponyacsont elképesztő, milyen nyomást kibír, szájba vette a srác a puskát, úgy lőtt, de a golyó a koponyában maradt (persze nagyobb kalibernél mondjuk átvitte volna). Annyira klassz, ahogy lehet követni a golyó útját, egészen a megégett nyelvtől a csontba fúródott golyóig, látni a bevérzéseket az agyban a nyomástól, meg a roncsolást, amit a golyó végzett. (Gyerekek csak nem olvassák.)
Aztán egész héten összevissza keveredtem mindenféle orvosokhoz, és arra jutottam, hogy otthon is be fogok kéredzkedni boncolásokra, ha a szekér beindul, ugye... Dr. C. ki is röhögött, hogy első nap még el akartam ájulni, aztán a második napon már kb 10 centiről néztem az egész boncolást. Tényleg meg lehetett szokni. Persze ehhez kellett az is, hogy nem volt durván bomlófélben lévő esetem, valamint a szellőztetés pöpecül meg van oldva az egész hullaházban. Mondjuk amikor enyhén másnaposan keveredtem be, azt kibírtam röhögés nélkül.
