Megvolt Sikamika.
Napokig puncsoltam mindenféle ismerősöknél, ismerősök ismerőseinél, hogy elmehessek, és ne kelljen mindezért még a gatyám is kifizetni. Sikerült, csak a szállás- és repjegyért kellett fizetnem. A részvételi díjat letudtam egy napi önkénteskedéssel, ami végülis jól sült el. Bár persze elsőre a hátam közepére sem kívántam az egészet, amikor a járatom törölve lett, majd este 7 helyett éjfélre értem Chicagoba, ahol persze mindenki a bárban wörksoppolt, nyilván nekem is csatlakozni kellett, hiszen mégiscsak a tudomány miatt mentem, vagymi. Csatlakoztam is vagy 1-ig, aztán amikor azt hittem, hogy remek, most alszom még 4 órát a munkakezdésig, akkor jött a feketeleves: lakó- és ágytársam olyan szinten horkolt, hogy bármelyik talajrészeg öntudatlanba ájult jóbarát megirigyelné. Ráadásul pánikoltam, hogy nem fogok felkelni, szóval nem sokat aludtam. Viszont felhoztam magam Futurámából. Reggel 5-kor (önkénteseknek munkakezdés 5-30kor, köszi élet), a szokásos vakolat kétszeresével sikerült emberi arcot rajzolni, le önkénteskedni, kávéért rimánkodtam, kaptam reggelire almát, körtét, még több kávét szereztem, majd amint az első körrel végeztem húztam vissza a szobába aludni. Következő menet délben, jogászoknál segédkeztem egy kerekasztal-beszélgetésen. Mindenki bemutatkozott, aztán néznek engem, gondoltam ezek szerint nekem is kell... honnan, minek, mit csinál... erre a terem másik oldaláról akcentus nélküli magyar hang: beszélsz magyarul? Itt is van magyar, kipipálva. Harmadik, és egyben utolsó kör önkéntesmunka: toxikológusok poszterszekcióján mindenes. Volt magyar? Persze hogy volt. Az egyik legnagyobb floridai igazságügyi labor vezetője. Gainsville közel van, menjek mindenképp. Okké. Az első ember, akivel beszélgetni kezdtem, egy török toxikológus volt, egyből kuzinnak szólított. Isztambulban járok, menjek hozzájuk mindenképp. Okké.
"Véletlenül" összefutottam a hawaii főnökkel. Persze nem kapta meg a tavalyi mailjeimet, de még mindig szeretné, ha mennék Hawaiira megnézni a labort, esetleg dolgozni. Most megadta a személyes mailcímét is. Karó meg a varjú. Azért persze írok neki. Hátha. Szóval 3 napig előadásokon ültem, 3 este bárokban és végig puncsoltam. Az a szerencse, hogy sokan jártak már közülük Magyarországon, és épp a legnagyobb főnökök. Akikkel otthon simán emberként lehet beszélni (mert ugye valamilyen szinten csak turisták, nekik is jól esik a hideg fröccs meló után), itt meg Istenek. Mi vesztenivalóm lehet jelleggel lejtettem hozzájuk és spanoltam. Helló, Káejrópából, találkoztunk, megvan? Meg. Nyeremény: hawaii és washingtoni meghívást. Majd meglátjuk.
Megérte a 12 dolláros Caipirinha, oldódtam.
Őrmesterrel:
"-Berúgtál, kislányom?
-Be, anya, de nem volt gázos, csak felszabadult ismerkedős.
-Az jó, cuki vagy kapatosan."
Negatív: életemben még ilyen sóher faszari konferencián nem jártam. Legomboltak az emberről 400 dollárt (jójó, rólam nem sikerült, ellenben dolgoztam 10 órát nekik), egyemistákról 100-at és ezért konkrétan semmit sem adtak, csak egy nyomi táskát, ezer prospektust (amit magáncégek dobtak a pakkba), tehát nem számít, plussz egy absztraktkötetet. Se kaja, se egy wilkomen drink, se szállás, semmi. Plussz lakhattunk a Hyatt-ben, ahol a bárban 7 dollár volt a sör. Nyilván ott ivott mindenki, a főnökök, mert megtehetik, mi seggnyalók, mert a seggüket nyaltunk. Ráadásul 3 lépést nem lehetett úgy tenni, hogy ne nézték volna meg az ember kitűzőjét, hogy nem csak úgy besunnyogott-e a rendezvényre. Európában (főleg kelet és dél) ennyi pénzért 4 napig etetnekitatnak, Görögországban bekapált görög egyetemista csajok az asztalon hastáncolnak.
Aztán volt kb. 1 nap városnézésre, ami nyilván semmire sem volta elég, csak arra, hogy remek, plussz egy város, ahova vissza akarok menni. Ezzel együtt vagy 42. Ha arra jártok, menjetek el oda. Megéri.
Mérleg: megérte, szakmailag, smúzilag pazar volt, de a zsebem megint üres.
